Táborunk második napján Esztergom felé vettük az irányt. Már az utazás is külön élmény volt: emeletes vonat jött, így szinte mindenki a felső szintre szeretett volna ülni. Érdekes belegondolni, hogy mennyire vágyunk a magasság felé. Néha ugyan kicsit félelmetes, mégis van benne valami különös fenség és vonzás.

Esztergomba érkezve Gellért plébániánk papnövendéke vezetett körbe bennünket, megállva egy-egy templomnál, majd a szemináriumban, ahol ő maga is tanul. Innen együtt felsétáltunk, illetve fellépcsőztünk a macskalépcsőn a bazilikához.

Rengeteg érdekességet tudhattunk meg az épület történetéről, építéséről, művészeti értékeiről, festményeiről és a kiállított tárgyakról. Gellért, Zoltán atya és Bence sok új ismerettel gazdagítottak minket, a gyerekek pedig egymás után tettek fel érdekes kérdéseket. Jó volt látni, hogy nemcsak nézelődtek, hanem szerettek volna meg is érteni mindent, amit láttak.

Különösen megható pillanat volt, amikor mi táborozók, kicsik és nagyok is megerősíthettük keresztségi fogadalmunkat az esztergomi bazilikában.

A sok séta  után igazán jól esett a bőséges ebéd, amelyet egy kellemesen hűvös helyen fogyaszthattunk el. Hazafelé pedig természetesen nem maradhatott el a jól megérdemelt fagyizás sem.

A vonaton hazafelé egy velem szemben ülő hölgy hosszasan, mosolyogva figyelte a táborozó gyerekeket, majd egyszer csak rám nézett és azt mondta: „Nagyon szeretek gyerekek közt lenni.” Ez az egyszerű mondat valahogy összefoglalta a nap hangulatát.

Táborunk idei témája Szent István király és az általa megszervezett magyar egyház. Ma az ország lelki központjában járva még közelebb kerülhettünk ahhoz, hogy megértsük, milyen fontos örökséget hagyott ránk első királyunk.

Sokszor hangoztatjuk, hogy szeretnénk egyre jobban hasonlítani Jézushoz a szentségben. De Jézus előbb akart hasonlítani hozzánk, az emberségben. Megélte a fáradtságot, a hosszú gyaloglásokat, az éhséget, a szomjúságot, a hőségben izzadást. Nem távolról figyelte az embert, hanem közénk jött, és mindenben osztozott velünk, a bűnt kivéve. Ez ad reményt nekünk is: bármerre járunk, bármilyen fárasztó is az út, Ő pontosan tudja, mit élünk át.

“Az Ige testté lett és köztünk lakott.” (Jn 1,14)

(szerző: Hoskóné Dudás Ágnes, hitoktató)